Az első tűzfegyverek lényegében hátul zárt, rövid csőből álltak, a lőport pedig a lőporkamrán levő lyukon át gyújtották meg égő fáklya vagy izzó drót segítségével. Az első kézi tűzfegyverek csövét rúdra erősítették, amit elsütéskor a lövő a hóna alá szorított. A puskák csövét kezdetben vaslemezből vagy e célból speciálisan előkészített, és melegen a cső űrméreténél valamivel kisebb tüskére csavart fémszalagból készítették kovácshegesztéssel, majd kéziszerszámokkal dolgozták ki.

A vaslapból készült csövek voltak a vascsövek, a szalagból készültek a damasztcsövek. A csövek furata vagy hengeres, vagy kúpos, azaz a csőtorkolat felé egyenletesen, enyhén szűkülő volt, hogy a fojtás kellően megszorulva biztosítsa a lövés hatékonyságát. A csőnek a csőfar felőli végén alakították ki a töltőűrt.

Kezdetben a csőfart beforrasztott vashengerrel szilárdan elzárták, később még az ún. farcsavarral is megerősítették. így a puskát csak a cső torkolati vége. felől lehetett megtölteni, ezért nevezték ezeket a puskákat elöltöltőknek. E puskák csövének zárása tehát igen egyszerű volt.

Az elöltöltő puskáknál úgy biztosították a lőpor meggyújtását, hogy a cső hátulsó végén fúrtak egy lyukacskát, amely a töltőűrbe vezetett, külső vége pedig egy kis serpenyőre nézett. A serpenyőbe tett lőport gyújtották meg, és a tűz a gyújtócsatornán keresztül terjedt át a csőben levő lőporra. Ezeknél a puskáknál egészen a 19. század elejéig alkalmazták ezt a gyújtási lehetőséget.

A serpenyős puskáknál a lőport kezdetben izzó dróttal vagy égő fadarabbal gyújtották meg, majd kb. 1440-től - a fegyver agyán elhelyezett kakas segítségével - a serpenyőbe tolható égő kanóccal. Ezek voltak a kanócos puskák.

A 16. század elejétől alkalmazott ún. kerekes puskáknál kerékszerszámmal, rugó által forgatott acélkorong és lecsapódó pirit segítségével - az öngyújtóhoz hasonlóan csiholt szikrával gyújtották be a lőport. Ezek a puskák mozgó célra való lövésre még kevésbé voltak alkalmasak, mivel a lövés időpontja bizonytalan volt.

A 17. század elején feltalált kovácspuska különböző változatainál az acélra lecsapó kovakő segítségével kipattantott szikrával indították be a lőpor égését. Ezek ál lakatszerkezetek már a- mai lakatszerkezetekhez hasonlóan működtek, és a 19. századig voltak használatban. A kovakőszerszám a puskát mozgó célra való lövésre is alkalmassá tette, mivel ezt már a kívánt pillanatban lehetett elsütni.

A szikrával való gyújtási mód még mindig meglehetősen nehézkes volt. Ez vezetett „kémiai" gyújtású lőfegyverek kialakulásához. A gyúelegyes gyújtású puskát 1807-ben, a fémgyutacsot 1818-ban találták fel Angliában. A perkussziós, (csappantyús) puskán a gyújtócsatorna külső végébe hosszában átfúrt gyújtó-, hengert csavartak.

Ennek külső végére tették a csappantyút, ami rendszerint durranóhigannyal töltött henger alakú rézkupak volt. A kakas kívülről ütött a csappantyúra, és az ütés hatására felrobbanó durranóhigany gyújtotta meg a lőport. A csappantyús puska lakatjának mechanizmusa lényegében ugyancsak a mai lakatokhoz hasonlóan működött.

A puskák ágyazása kezdetben főleg a fémrészek befogadását szolgálta, és a meglehetősen nehéz szerkezet vállhoz való támasztását tette lehetővé. Csak később, a gyorsabb tüzelésre is alkalmas* puskák kialakulása után alkalmazkodott a tusa alakja és mérete fokozatosan az ember anatómiai adottságaihoz is. Az ágyazáshoz a keményebb fafajtákat, elsősorban a diófát használták.

Az elöltöltő puskánál a lövéshez szükséges anyagokat egymás után kellett a csőtorkolat felől a csőbe tölteni, és a töltővessző segítségével a töltőűrbe csömöszölni. A vadásznak külön lőportartót, golyó vagy sörétzacskót, fojtásnak valót, később gyutacstartót is kellett magával vinnie.

A töltővessző a puska tartozéka volt. Később divatba jöttek a bádogból készült tokok, amelyek egy lövésre való lőport, sörétet és fojtást tartalmaztak. Később a bádogot papírtok helyettesítette, amelyet úgy használtak, hogy felszakították a lőport tartalmazó részt és a port a csőbe öntötték, a többit pedig egészben a puskába tolták a töltővessző segítségével. A puska megtöltése még így is meglehetősen nehézkes és hosszadalmas volt.

Az elöltöltőkhöz lövedéknek kezdetben csak gömb alakú, ólomból öntött golyót alkalmaztak. A puska kaliberének a meghatározása is ezen alapult. Aszerint jelölték meg, hogy egy font ólomból hány darab, a cső űrméretének megfelelő nagyságú, gömb alakú golyót lehetett önteni. Ezeket a számozásokat használják még ma is a sörétes puskák kaliberének megjelölésére, bár később milliméterben is pontosan meghatározták azok méretét.

Eleinte csak egy golyót töltöttek a puskába, de később, hogy növeljék a találati biztonságot, többet is. Amikor már egyre több golyóhoz folyamodtak, arányosan csökkenteni kellett azok nagyságát, így keletkezett a sörét vagy göbecs, amelyet kb. a 16. század második felében kezdtek használni.

A golyólövés pontosságának növelése végett a 15. század végén látták el először a puskacsövet a csővel párhuzamosan haladó rovátkákkal, vagyis huzagokkal. Ezt a huzagolást csillaghuzagolásnak nevezték, kezdetben a golyólövéshez és a sörétlövéshez is alkalmazták.

A csillaghuzagolás nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, így további, hosszas próbálkozások és kísérletezések eredményeként alakult ki a golyós puskákban ma is használatos spirális huzagolás. Ugyanakkor megállapították azt is, hogy a sörétes puskának legcélszerűbb a sima furat. így vált ketté a múlt század elején a sörétes és a golyós puskák fejlődése.